A kis Dóri első osztályos volt, amikor először szóba hozta otthon:
– Anya, Marci soha nem hoz uzsonnát. Csak nézi, ahogy mi eszünk.
Az anyja vállat vont:
– Biztos nem szeret enni az iskolában. Neki lehet, hogy így jó.
De Dóri nem hagyta annyiban. Másnap a saját szendvicsét kettévágta, és az egyik felét odaadta Marcinak. Ez így ment minden nap. Dóri mindig hozott „plusz egy szendvicset”. Soha nem beszéltek róla, csak mosolyogtak egymásra, amikor átnyújtotta.
A karácsonyi szünet előtt Marci odament hozzá, egy kopott cipős dobozt tartva a kezében. Szinte zavartan nyújtotta át:
– Ez neked van. Nincs csomagolás, de… szeretném, ha megtartanád.
Dóri otthon nyitotta ki. A dobozban volt egy kicsi fakavics, egy régi, karcos játékautó, egy rajz két kézfogásról, és egy cédula:
„Nekem te voltál az uzsonna, a barát, meg egy kicsit az angyal is.”
Az anyja nem szólt semmit. Csak ölelte Dórit, hosszan.
Tanulság:
Nem kell nagy dolgokat adni ahhoz, hogy valakinek megváltoztasd a napját. Vagy az életét. Néha egy szendvics, egy mosoly, egy apró figyelmesség… mindent jelenthet.
